Alapvetően én pozitív, energikus, határozott ember vagyok.

Így érzem, és ezt tartja rólam a környezetem, illetve ezt üzenik a visszajelzések is.

De hidd el, hogy még az ilyen töretlenül optimista emberek is elbizonytalanodnak néha. Vannak olyan pillanatok, amikor én is megállok, és felteszem a kérdést: Jó ez? Biztos, hogy jó úton vagyok? Érdemes ennyit küzdeni, látszólag eredmény nélkül?

Tudom jól, hogy kellenek ezek a befelé tekintések, kellenek a megtorpanások, a csendes átgondolások, mégsem jó érzés, amikor megszólal egy pici csengő odabent, és az addigi iszonyatos lendület megtörik.  

Pont ezt érzem most éppen. Kicsit alább hagyott a lendület. Igaz, talán rám is fér már egy kis lassítás, mert az elmúlt 3 hétben csak úgy száguldottak az események, az ötletek, az új feladatok, és pörögtem is ezerrel. Aztán valahogy elakadt minden. Állok egy útkereszteződésben, és nem az a kérdés, hogy melyik úton menjek tovább (plusz munka keresés, költözés, a blog felfuttatása, téli utazás megvalósítása...), mert azt hiszem, mindegyiket végig kell járnom. Csak nem érzem a sorrendet, és azt, hogy melyikbe mennyi energiát, időt fektessek.

És most csak állok, és várok. Ahogy a Tao te King mondja, ideje van a nemcselekvésnek. Tudom én ezt jól, de egy Kosnak, aki egyszerre száz dolgot akar véghez vinni, talán ez az egyik legnehezebb lecke. Állni és várni. Csendben.

"Ezért a bölcs
sürgés nélkül működik,
szó nélkül tanít,
nézi az áramlást és hagyja, nem erőlködik,
alkot, de művét nem birtokolja,
cselekszik, de nem ragaszkodik,
beteljesült művét nem félti,
s mert magának nem őrzi,
el se veszíti."                /Lao Ce: Tao te King/

Van még mit tanulnom bőven, mert ez a csend, a várakozás sokszor elbizonytalanít. Ilyenkor szoktam a "Mi van, ha ez se, meg az se... ? " kezdetű csacska kérdéseket feltenni magamnak. Pedig tudom jól, hisz ezer bizonyítékot kaptam már rá, hogy mindig minden úgy történik, ahogy az nekem, az én fejlődésemhez a legjobb. 

Hogy kerül most mindez ide az utazós blogba?

Hát úgy, hogy a blogot igazából az a vágy hívta életre, hogy a saját gödörjárásunk, botladozásaink, és sikereink kapaszkodót, erőt adhassanak bárkinek, aki szívesen fogadja. Másrészt úgy, hogy pont a blog kérdése az egyik olyan, ami elbizonytalanított kicsit.

Tolom ezerrel másfél hónapja, bízom benne, hogy nem egyszerű magamutogatásnak tűnik, és átmegy az üzenete, de nem igazán érzem most, hogy kell-e ez. Valóban hasznos tud lenni bárki számára, érdemes csinálni? Eljut vajon azokhoz, akik talán erőt meríthetnek belőle?

Lehet, hogy nem kéne ezzel foglalkoznom, mint ahogy azzal sem, hogy mit gondolnak róla, rólam mások. Talán nem véletlen, hogy Andi barátnőm épp tegnap küldte fenti képet, és tanítást ;) 

Talán tényleg nem számít semmi, csak az, hogy teljes hittel, jó szívvel csináljam...