2017.06.24. szombat

Sajnos minden jónak vége szakad egyszer, az idei jólétnek is hamar eljött az utolsó napja. :( 

Ilyenkor is mindig elgondolkozom azon, hogy az idő mennyire relatív fogalom: amikor nagyon jól érzed magad valahol, amikor egy szuper program részese vagy, akkor úgy repül, mintha valaki felgyorsította volna. De ha kínlódsz, ha nem érzed jól magad egy helyzetben, vagy nagyon várod valaminek az elérkezését (iskola vége, nyaralás kezdete :D :D :D ), akkor bezzeg ólom lábakon jár. Amikor már csak 5 perced van a vonat indulásáig, de te még a jegypénztár előtti hosszú sorban toporogsz, akkor huss, elrepül az 5 perc, de ha mondjuk a Kedvest várod randira, akkor óráknak tűnik még ez az 5 perc is. Miért van ez?

Gondolom, kitalálod, hogy a mi krétai 8 napunk melyik kategóriába tartozik. Hát igen: nagyon gyorsan elrepült. Tartalmas volt, kellemes volt, lelkünknek nagyon kedves volt,és pont ezért nehezen hittük el, hogy máris elmúlt.

Szerencsére most úgy esett az utazás, hogy első nap is későn érkeztünk, hát utolsó napon is este indultunk haza. 20 óra 40-kor indult a repcsink, így az egész nap még a miénk lehetett!

Meg is adtuk a módját: csaptunk egy utolsó pancsit a medencében is és a tengerben is. Délelőtt, amíg én összepakoltam a bőröndöket, a gyerkőcök pancsoltak egy utolsót a medencében. Aztán ünnepélyesen elfogyasztottuk az utolsó ebédünket, elköszöntünk az éttermi személyzettől. Meséltem már, hogy ez kisebb, családias szálloda, így egy kicsit közvetlenebb kapcsolatban voltunk a dolgozókkal, mint tavaly Rodoszon, ami részben jó, részben viszont megnehezíti a búcsúzkodást. :(

A délután pedig a tengeré volt. Még egyszer utoljára lementünk a partra, kibéreltünk egy napozó szettet, és átadtuk magunkat az utolsó strandolásnak. Fura dolog a búcsúzkodás, nekem nehezen megy könnyek nélkül, és ahogy telnek az évek egyre érzelgősebb leszek. De azt nem gondoltam volna, hogy még a tengertől való elköszönés is tud hasonló érzelmeket generálni. Feküdtem a nyugágyon, néztem a nagy vizet, és kétféle érzelem viaskodott bennem: egyfelől boldog és hálás voltam, hogy tartani tudtuk a tavaly tett fogadalmat, és idén is összejött a tengerparti nyaralás, másfelől viszont mélységes szomorúság volt bennem, hogy most ismét hosszú időre el kell búcsúznunk.  Idén valahogy nehezebb szívvel zártuk le a nyaralás hetét... :(

Nem tudom, mi okból, de meglehetősen későn jött értünk a transzfer busz, így kicsit késve értünk ki a reptérre. Ráadásul  sok gép indult közel egy időben (a tábla szerint 5 percenként landoltak a repcsik), és iszonyatos tömeg várt minket a heraklioni terminálom. Szó szerint tömegnyomor, én még ilyet sosem láttam. Nem volt egyszerű megtalálni a saját check-in pultunkat, és elvergődni a megfelelő sorig a bőröndökkel. Minden pult előtt óriási sor kígyózott, mi a legvégére kerültünk a saját sorunknak, ami meglehetősen lassan is haladt. Egy idő után az is kétségesnek látszott, hogy be tudunk-e csekkolni időben. Szerencsére ezt a reptéri személyzet is felmérte, és egyszer csak nyitottak még egy pultot a mi járatunkhoz, így aztán épp időben lezajlott minden. Viszont mivel utolsók között kaptuk meg a beszállókártyáinkat, hármunkat kétfelé sorsolt az élet. Még szerencse, hogy a repcsibe való beszállás előtt ránéztem a beszállókártyákra, és észrevettem, hogy peches módon pont Laura kapott külön helyet. Sem a kora, sem az utazási rutinja nem elég ahhoz, hogy egy ilyen helyzetben komfortosan érezze magát egyedül, ezért gyorsan cseréltünk: Soma szállt be Laura kártyájával, és mi ketten maradtunk együtt. Ráadásul jó messzire is kerültünk egymástól: mi lányok a bal oldal utolsó sorában, Soma pedig a jobb oldal első sorában kapott helyet... :(

Bevallom, engem kicsit megviselt, hogy az egész reptéri ügylet enyhén feszült hangulatban zajlott. Én kínosan ügyelek rá, hogy mindenhová inkább kicsit korábban érkezzek, és ne kelljen késés miatt kapkodnom, és magyarázkodnom. Különösen így van ez utazáskor: még a vonathoz is inkább 10 perccel korábban megyek ki, csak ne kelljen rohannom. Nekem bőven megéri rászánni plusz 20-30 percet arra, hogy nyugiban, stressz nélkül menjen minden.

Itt viszont nem rajtunk múlt, hogy mikor érünk ki a reptérre, így nem volt más választásunk, mint alkalmazkodni a helyzethez. És hiába tudtuk biztosan, hogy a repülő nem fog elindulni, amíg az összes utas be nem szállt, nem volt jó érzés érezni, hogy szorít az idő.

A vámvizsgálat után szerettem volna még venni magunknak 3 üveg vizet az útra, de erre esélyünk sem volt, mert rögtön mennünk kellett a beszállókapuhoz. Annyi előnye volt a dolognak, hogy még észbe sem kaptunk, már indult is a gépünk, nem volt várakozási időnk. Épp csak leültünk, már csukták is az ajtókat. Huh, kemény menet volt! 

Ha elfogadjuk, hogy mindig minden okkal történik, akkor biztos szükség volt erre a tapasztalásra is, egyszer ki kellett próbálnunk, milyen érzés kissé zaklatottan utazni... ;)  Mindenesetre engem abban erősített meg, hogy sokkal jobb úgy csinálni, ahogy mi szoktuk: kényelmesen, bőven időt hagyva mindenre, laza tempóban.

Szerencsére azért ez az utolsó malőr sem tudta elrontani az egész hét élményét, ez a nyaralás is bekerül a Szerencsés Szamarak szép emlékei közé!

Reméljük, találkozunk még, valahol, valamikor Farkas Márti és Terdik Niki! (Ezúton is köszönjük az Anubisnak, hogy két ilyen szuper, gondos idegenvezetőnk volt Krétán! )

VISZLÁT KRÉTA! VISZLÁT GOUVES!