2019. jan 03.

Tele van a hócipőm....

írta: CzidlinaIldikó HennaShanti
Tele van a hócipőm....

A szájkaratésok világát éljük

Tele van a púpom. Vagy a hócipőm. De azt is mondhatnám: a tököm...

Mert igen: hiába próbálok finomkodni,és kulturáltan fogalmazni, tény az, hogy nagyon unom, hogy a többség csak dumál (de talán helyesebb azt mondani, hogy pofázik), de nem tesz semmit.

Nem fogok politizálni (sosem szoktam), nem fogok közhelyeket puffogtatni, de nem akarok nagyon személyeskedni sem, nehogy megbántsak valakit. Pedig az igazság az, hogy ezt a kifakadást most a közvetlen környezetem váltotta ki belőlem az elmúlt egy hónapban.

Tudom, tudom: a december egy igen szenzitív időszaka az évnek, és ezért talán érzékenyebben is reagálunk mindenre, de még ha ezt le is vonom a jelenlegi helyzetből, akkor is elegem van.

Elegem van abból, hogy szinte minden csak akkor működik, ha én működtetem. 

1. Munka.Kitalálunk valamit többen, jó ötletnek tűnik, tetszik is a megszólítottaknak, majd mindenki vár. Vár a másikra. Megígéri, hogy megírja, küldi, dolgozik vele, aztán semmi. (akinek nem inge, ne vegye magára!!!!) Mindenki örülne a vázolt és remélt közös sikernek, de a feladatokat valahogy nem érzik közösnek.

2. Baráti kapcsolatok. "Hú de jó! Talizzunk két ünnep között. Persze! Beszéljünk..." Aztán ha én nem hívom, ő nem hív. 

3. Családi kapcsolatok. A sztori ugyanaz, mint a 2. pontban... Nem, nem esik nehezemre nekem telefonálni, kezdeményezni egy sütizős délutánt. Egyszer, kétszer, háromszor... De mindig? Csak nekem fontos?

4. Rendezvény. Lehetőség sokunknak a bemutatkozásra. A szervező sokat dolgozik érte, vele. Én publikálom, népszerűsítem az eseményt és benne a saját jelenlétemet (ami nem is kérdés, hiszen az én érdekem is, hogy jól sikerüljön a program), mindenki más csak beül a készbe, és várja a csodát. Aztán duzzog, ha nem úgy sikerül minden, ahogy remélte, vagy még hibáztatja is a szervezőt. Önmagát még véletlenül sem...

5. Régi kollégára ráírok: mi újság, hogy van? Nagyon örül (épp nemrég gondolt rám :D ), de most siet. Pár nap múlva felhív, ígéri. Azóta kb. 2 hét telt el... Igen, tudom, felhívhatnám én, biztos nagyon örülne neki, de megint azt érzem, hogy egyirányú utca.

Szóval valahogy így. Csak körülöttem szaporodtak meg ezek az esetek? Vagy más szűrőn át értékelem azokat a történéseket, amik már évek óta ugyanígy vannak? Esetleg tényleg ez lett az általános trend? Te hogy látod?

És ha nálad is ez a helyzet, akkor mi a megoldás?

Mert ugye lehet az, hogy

- felveszem a pléhpofát (vagy beveszem a leszarom tablettát), és megyek tovább, ahogy eddig: kezdeményezek, ötletelek, motiválok, noszogatok, és megpróbálom nem tudomásul venni, hogy szélmalom harcot folytatok.

- bevágom a durcát, eldöntöm, hogy ez így baromira nem tetszik, és nem kell, és én sem telefonálok, nem írok, nem hívok meg, nem kezdeményezek közös dolgokat. Csak élem békésen a magam életét, a magam normái szerint, bezárkózva, elszigetelődve, és nem aggódva azon, hogy lassan elmagányosodom, és elmagányosodunk mindannyian.

- arrébb lépek, új kapcsolatokat, új ismerősöket, új barátokat keresek, akikkel lehet kétirányú kommunikációt folytatni. 

Hát nem tudom. Nem tetszik. Sehogy sem. Nekem úgy tűnik, nagyon nem jó az irány. Elvégre társas lények vagyunk. Együtt jobb, könnyebb, sikeresebb (kéne, hogy legyen...) De ha csak együtt kritizálás,és együtt (bocsánat!) pofázás van, együtt cselekvés pedig nincs,akkor megette a fene. 

Nem?

 

Szólj hozzá

hócipő szájkarate 50 felett tele van a tököm elmagányosodás tele van a hócipőm másokat hibáztatni