Aki közelebbről ismer, tudja, hogy számomra nehéz feladat önmagam menedzselése, a tudásom, a szolgáltatásom eladása. (Gondolom, nem vagyok ezzel egyedül... legtöbbünknek nem könnyű ez.) Erősítésre szoruló önbizalommal, és hihetetlen maximalizmussal nehéz elhinni, hogy készen állok egy feladatra.

Így van, illetve most már csak volt ez nálam a hennafestéssel is.

Amióta elvégeztem a tanfolyamot, szünet nélkül festek, gyakorlok, szinte nincs nap, hogy ne kerülne elő a hennapaszta. Festek önmagamra, a lányomra, a fiamra, barátokra, ha nincs bőrfelület, akkor festek papírra, dekorgumira, gyertyára... Sok tucat minta készült el az elmúlt hónapokban, érzem, látom a fejlődést, és a külvilág visszajelzései is bíztatóak. 

A lelkesedésem, a szenvedélyem a hennázás iránt az egekben jár. (Nem rég azt mondta valaki, hogy aggódik értem, hogy ilyen erősen fogva tart a "mániám"...) 

Vagyis láthatóan jó úton járok, bátran kezdhetek hinni abban, hogy találtam magamnak egy igazán hozzám illő önkifejezési módot. 

Mégis iszonyú nehéz volt elvállalni az első fizetős munkákat, és nehezemre esett kimondani a szolgáltatás árát.  Aztán még napokig vissza-vissza gondoltam az elvégzett munkára, és reménykedtem benne, hogy a megrendelő tényleg elégedett volt vele, velem.

Viszont eddig nem mertem vállalni hennafestést nagy rendezvényen. (Kisebb létszámú fix csoport már megy...) Nem voltam biztos benne, hogy megbirkózom egy nagyobb nyomás alatt végzett feladattal. Áll a sor, mindenki kíváncsian nézi, ahogy dolgozom, kevesebb az idő, mégis szép munkát kell készíteni. Meleg van, hideg van, fúj a szél, mindenki csicsereg...

Tudtam, hogy egyszer el kell jönnie a mély víznek, próbára kell tenni magamat, és igazából vágytam is már rá, hogy sor kerüljön a nagy megmérettetésre, de halogattam. Egészen tegnapig.

Büszkén mondom, hogy megtört a jég!  Saját elhatározásból jelentkeztem hennafestőnek egy falunapra, elszántam magam, hogy megtegyem ezt a "vizsgát" is. Bevallom, annyi erősítés volt a dologban, hogy egy ismerőssel dolgoztam együtt egy sátorban, így megoszlottak az érdeklődők  az arcfestés és a hennázás között, és néha volt kihez szólnom közben.

Ma már kicsit sajnálom, hogy eddig vártam a nagy megmérettetéssel, de a cikk elején jelzett tulajdonságaim nem engedték szabadon a lovakat addig, amíg tökéletesen biztos nem voltam magamban. Hogy ez jó vagy rossz? Nem tudom megítélni. Én úgy érzem, nyugodtabb a lelkiismeretem, ha korrekt munkát tudok kínálni, viszont tudom, hogy amíg hezitálok, sok-sok lehetőség elsuhan mellettem.

Mindenesetre boldog vagyok, és nem kicsit büszke, hogy akadály leküzdve! És ha még azt is hozzáteszem, hogy 50 felettiként tanultam új dolgot (és talán új szakmát ;) ), duplán jár önmagam vállon veregetése.

Sokat olvasok, tanulok én is arról, hogy sosem késő változni, változtatni,és ha nem vagyunk a helyünkön, akkor lépjünk tovább. Tanuljunk új dolgokat, új szakmákat, tegyük próbára magunkat új szerepkörben - akár 50 , 60, 70 évesen is. Csakhogy egészen más dolog elméletben elfogadni egy tanítást, és megint más megvalósítani azt.

Pedig megéri! Megéri feladni a berögzült kényelmet (ha úgy tetszik,lustaságot), megéri a monoton, hétköznapi megszokásokat kicsit felpörgetni valami új ténykedéssel, megéri energiát fektetni abba, hogy feszegessük saját határainkat, mert amikor sikerrel járunk, amikor legyőzzük önmagunkat és a korlátainkat, az valami frenetikus érzés! Az olyan extra üzemanyagot ad, hogy nem tudunk nem pörögni, onnantól egyszerűen nem lehet nem szövögetni új célokat. És ez valami egészen más életminőséget jelent!!!!! IMÁÁÁÁÁDOM!

Tudom, hogy engem is furabogárnak lát a környezetem, mert legtöbben nem értik, honnan van erőm, kedvem új dolgokba kezdeni, nem tudják, hogy lehet ennyire lelkesedni valamiért (mondjuk én meg azt nem értem, hogy lehet bármit is csinálni lelkesedés nélkül :D ) Azt meg végképp nem értik, hogy miért nem nyavalygok, panaszkodok mindennap, ahogy általában szokás, mikor pedig akár lenne is rá okom. Nem illek az általános sztenderdbe... Tudom.

Nem baj. Nem számít, hogy mit gondolnak, mondanak rólam mások (bár bevallom, nem könnyű lecke ez sem...). Igyekszem nem meghallani a negatív véleményeket, és csak azzal foglalkozni, ami nekem jó, ami engem felpörget és épít.

És igen: büszke vagyok rá, hogy az új hobbimmal most megint nagyot léptem előre a fejlődés útján. És elégedetten veregetem magam vállon, hogy ismét sikeresen kiléptem a komfortzónámból! <3  (Ne félj! Próbáld ki Te is! Garantálom, hogy nem fogsz tudni leszokni róla ;) )