Mennyi energiát fektetünk abba, hogy a külcsín rendben legyen?

Miért fontosabb, hogy a külvilág által látható, érzékelhető kép szépen fessen?

Tudom, persze, hogy ez az őrületes rapid világ, a virtuális élet másodperces figyelme belehajszolja az embert, hogy a felszínes dolgokra fókuszáljunk. Nincs idő elmélyedni a látványban, ritkán állunk meg, hogy egy mondat igazi mélységét megértsük.

Pillanatnyi, tűnő örömöket hajszolunk, egy lájkért, egy új követőért megteszünk mindent. Filtert teszünk a fotóinkra, az érzéseinkre, a mondandónkra, mert az őszinte valóság nem menő.

Meg akarunk felelni mindennek és mindenkinek. A virtuális világban talán még inkább, mint a hús-vér hétköznapokban. És ez kortól teljesen független: minden korosztály a saját közegének igyekszik villantani, hogy ne lógjon ki a sorból. 

Ezzel önmagában talán nem is lenne baj, ha tényleg jól éreznénk magunkat a bőrünkben, ha az ideálok hajszolása örömmel töltene el, és ahelyett, hogy kimerítene a folytonos megfelelni akarás, jól éreznénk magunkat a felvállalt szerepben.

De általában nem így van. Robot üzemmódban igyekszünk megfelelni minden vélt vagy valós elvárásnak. Akár betegségig hajszoljuk magunkat azon rágódva, hogy mit fognak szólni, ha....

Odafigyelünk mindenki kéréseire, vágyaira, teljesítjük a lehetetlen elvárásokat is, csak azért, hogy ne szóljanak meg, s közben szép lassan elfelejtünk önmagunk lenni. Elfelejtjük, mi az, amit igazán szeretünk, hogy milyenek vagyunk valójában, amikor nem szerepet játszunk. Elfojtjuk azokat a vágyainkat, amikkel "csak" önmagunknak okozhatunk örömöt.

Miről is jutott ez eszembe? 

Arról, hogy pár napja hennáztam a lábamra egy indás mintát, és nagyon boldog vagyok vele. Mert szép. Mert mosolyra hangol, amikor leveszem a zoknimat, és előbújik. Mert szépnek látom a lábamat zuhanyzás közben, ha ránézek erre a nőies mintára. Mert vidáman indul a napom, ha a paplan alól kikukucskáló lábfejemen meglátom. Mert csak.... Mert megérdemlem. És ahányszor ránézek erre a festésre, mindig erőt adok annak az érzésnek, hogy megérdemlem, csak úgy ;)

Magyarországon nem annyira szokás még ősszel, télen hennázni. Nyáron egyre inkább, amikor látványos, amikor lehet vele villogni.

Hennafestőként gyakran találkozom azzal a mondattal, hogy télen felesleges hennáztatni, úgysem látja senki.

Valóban, a hosszú ujjú, hosszú szárú ruhák, a zárt cipők eltakarják a szebbnél szebb festéseket, de attól még különlegessé tesz, erőt és önbizalmat ad, energetizál. Miért nem elég ez? Miért fontos, hogy mások is lássák?

Vajon miből fakad ez a hozzáállás, hogy csak önmagunknak, saját magunk kényeztetéséért nem adjuk meg? Miért érezzük úgy, hogy nem érdemeljük meg? Vagy miért engedjük meg szívesebben magunknak, ha mások is látják?

Persze most nem csak a hennafestésre gondolok, bármi másra is igaz lehet. 

• Miért veszünk szívesebben egy szép új fürdőrucit, ha nyaralni megyünk? Az otthoni medencézéshez meg jó még az ezer éves is....
• Miért nem eszünk egy különleges, finom ételt csak úgy, a magunk örömére? Majd ha jönnek a vendégek.... magamért nem pepecselek vele...
• Miért nem vesszük meg azt a könyvet, amit kinéztünk, csak úgy? Majd jön a szülinapom, akkor....
• Miért nem megyünk el egy kényeztető arcmasszázsra, csk azért, hogy kieresszük a feszültséget? Majd jön a lányom esküvője, akkor elmegyek, hogy jól nézzek ki.

Millió példát sorolhatnék, de nyilván te is tudod folytatni a sort. 

Szerintem nagyon nem jól élünk! Rengeteg dolgot halogatunk, hogy majd ha.... majd ekkor.... majd akkor.....és közben senkinek nincs rá garancia, hogy lesz majd.

És sokkal fontosabbnak tartjuk, hogy a külvilág szépnek, jónak, okosnak, vékonynak, bátornak, bármilyennek lásson, mint hogy a saját normáinkat kövessük, és csak a magunk elvárásainak akarjunk megfelelni.

Pedig az igazi szabadság ott kezdődik, ha szeretjük magunkat annyira, hogy merünk őszintén, igazán önmagunk lenni.

Te mit gondolsz erről?