Ezt a cikket napok óta készülök megírni, de valamiért mindig halogattam, aminek ma meg is találtam az okát.

Szeretek podcastokat hallgatni, amikor nem szellemi tevékenységet végzek. A ma délelőtti főzést is úgy kezdtem, hogy felmentem a youtube-ra. Ritkán keresek konkrét témát vagy előadót, inkább megnézem, mit dob elém a gép. Az a tapasztalatom, hogy az Univerzum sokkal jobban tudja, mire van szükségem, ezért többnyire elfogadom a "véletlenül" elém kerülő hanganyagokat vagy olvasnivalókat.

Ma ezt kaptam: Bárcsak tudtam volna ezt a 3 dolgot a teremtésről,     

 és nagyon hamar rájöttem, hogy azért halogattam ezt az írást, mert szükségem volt Nikolett megerősítő szavaira.

Szóval.... Sokszor megkapom, hogy könnyű nekem, mert szabad vagyok. Vagy jó nekem, hogy merek szabad lenni.

Hát igen. Nem is tagadom: jó nekem (most már...) Szabad vagyok. Bár még nem annyira, mint szeretnék, de valószínűleg sokkal jobban, mint az emberek zöme. 

De mit jelent az, hogy szabadság? Nyilván mindenkinek mást. Nekem pl. azt, hogy néha már merek kiállni a sorból, és szakítani a "legyen rendes munkahelyed" elvárással, ha úgy érzem, hogy az nem jó nekem. Pedig nem vagyok vándormadár, és nem is tiltakozom kézzel-lábbal az alkalmazotti lét ellen. Csak ma már merem észrevenni és kimondani magamnak, ha nem tudok önmagam lenni egy adott helyen vagy éppen lefelé húz egy adott szituáció.

Régebben 6, 15 vagy 9 év kellett ahhoz, hogy eljussak a változtatás döntéséig. A 9 évig tartó munkaviszonyomban pl. kb. a 3. évre már tisztán látszott, hogy nincs perspektíva, nincs becsülete annak, amit csinálok (csinálunk), pénzben sem haladtunk sehová, de én is elbújtam a szokásos kifogások mögé, hogy el kell tartanom a gyerekeket, fizetnem kell az albérletet, kisvárosban nem sok lehetőség van jobbat találni, lehetne ennél rosszabb is stb. 

Ismerősek ezek az önáltatások?

Jó, tudom én is, hogy az tény, hogy családfenntartóként vannak kötelezettségei az embernek, amik miatt nem szabad felelőtlenül ugrálni, de lássuk be azt is, hogy ezek a sztenderd kifogások már zsigerből, automatikusan jönnek. Sokkal kényelmesebb elbújni egy ilyen kijelentés mögé, és maradni tovább a mocsárban, mint választani egy másik utat, elköteleződni mellette, és megkövetelni önmagunktól, hogy kitartsunk az elhatározásunk mellett. 

A változtatásban meló van. Nem kevés. Főleg belső munka, mert önmagaddal csatákat vívni, lebontani ezer éves belső falakat kemény dolog, és sokszor messze túl van a komfortzónán.

Félre ne érts! Nem rád mutogatok. Nem mutogatok senkire, hiszen semmi jogom ehhez. Ráadásul mindenki járja szabadon a maga útját, ahogy neki tetszik, vagy ahol éppen tart a saját fejlődésében ;)

Csak a saját megéléseimet, tapasztalataimat mesélem el, hátha valaki szívesen fogadja gondolatébresztőként...

Térjünk vissza oda, hogy könnyű nekem. Megmutatom, mennyire.

Mint nagyon sokan, én is olyan útravalókkal kezdtem, hogy: 

• legyen rendes munkahelyed
• annyi pénzed legyen, amennyi kell a tisztes megélhetéshez
• lehet, hogy keveset keresel, de legalább nyugodtan nézhetsz tükörbe
• nem baj, ha nem szereted a munkádat, csak keresd meg vele a megélhetéshez szükséges pénzt
• nem biztos, hogy egy másik munka jobb lesz, maradj nyugton a fenekeden...

Ráadásul nagyon megfelelési kényszeres voltam. Szerettem, ha nincs velem gond, ha nem lógok ki a sorból. Jó volt látni, hogy mindenki elégedett, ha jól tanulok, ha szépen zongorázok, ha megnyerem a szavaló versenyt, ha jutalmat kapok a suliban év végén.... Hát pedáloztam rendesen, amivel alapvetően nincs baj, de ma már tudom, hogy ez nem a saját örömömért volt, hanem azért, hogy másoknak megfeleljek.

Ennek megfelelően pályakezdőként is azonnal beálltam a sorba, és alkalmazottként szépen besimultam a rendszerbe. Ez önmagában még nem biztos, hogy baj, de visszanézve látom, hogy mindig úgy alakult (úgy alakítottam) az életemet, hogy csak annyi pénzem legyen, amennyi éppen kell. Ragaszkodtam a hozott programhoz: becsületesen, de sosem bőségben, sosem lazán.

Pedig mindig imádtam dolgozni. Alkalmazottként is hajtott a lelkesedés, minden munkahelyen olyan energiával dolgoztam, mintha a saját vállalkozásomat építettem volna. Lelkes voltam, szívesen tettem bele többet, mint ami elvárható, nem zavart, hogy a precíz, alapos munkának nem igazán volt extra becsülete. Nem foglalkoztam vele, hogy az adok-kapok mérlege csúnyán kezdett felbillenni.

Ma már tudom, hogy ez csak annak volt köszönhető, hogy sosem értékeltem önmagamat eléggé. Nem mertem kimondani, önmagamnak se, hogy mennyit ér a munkám, mi az ára a szorgalmamnak, a becsületességemnek.

És mivel én sosem üzentem meg a világnak, hogy hahó, ennél sokkal többet érdemlek, a világ is azt igazolta vissza, hogy jó nekem az alap elismerés, a minimálbér is.

Keményen hangzik? Az is. Mutogathatunk a főnökünkre, a politikai rendszerre, a férjünkre/feleségünkre, a szüleinkre, bárkire, de az, hogy mennyit érünk, hogy milyen kategóriába vagyunk besorolva, csak azon múlik, hogy mi hogyan értékeljük önmagunkat, és hogy ezt merjük -e kifelé is kommunkálni.

"Fél liter ásványvíz a boltban 135 Ft,

az edzőteremben 250 Ft, az étteremben 500 Ft,

a repülőtéren 1000 Ft….
Ugyanaz a palack, ugyanazzal a vízzel, csak megváltozik az értéke

attól függően, hogy hol van!
Tehát, amikor azt érzed, hogy értéktelen vagy, az azért van,

mert nem a megfelelő helyen vagy…"

Nekem rengeteg idő, sok kudarc, még több belső vívódás kellett ahhoz, hogy egyáltalán felismerjem azt, hogy az első lépés a szabadsághoz vezető úton, ha képes vagyok magamat helyesen értékelni, és elismerni, ha okos, ügyes, szép, szorgalmas vagy bármilyen vagyok.

Ez a változás az 50.-ik szülinapom körül kezdődött, rengeteg tudatos belső munka, önfejlesztés után. Bizony, nem kapkodtam el.... Ott csaptam először az asztalra, és mondtam azt, hogy most már én jövök.

Jobb későn, mint soha! Nem?????

Én ma is hálás vagyok azért, hogy akkor mertem szemüveget cserélni, és máskép nézni önmagamra, a lehetőségeimre, mert ez az áthangolódás elindított egy egészen új energetikai létezést. Egyértelműen látszott, hogy az Univerzum reagált arra a határozott kijelentésemre, hogy most már én jövök, és elkezdte ehhez igazítani a puzzle darabkákat.

• Soha előtte nem voltunk nyaralni a gyerekekkel, 2016-ban elkezdődtek az utazásaink
• Utána lett tetoválásom
• 52 évesen tanultam meg hennázni, amiből végtelen szerelem és öröm munka lett
• 54 évesen lettem raszta (és nem polgárpukkasztásból vagy menopauzás meghülyüléstől vezetve, hanem belső hívásra)
• Sok évnyi nyűglődés után végre ott hagytam a 9 éves munkaviszonyomat (pedig nem volt helyette másik)
• Másik városba költözve teljesen új életet kezdtünk, nulláról kezdve mindent, de teljes hittel, hogy sikerülni fog (és így is lett ;) )
• Az új helyen lett egy új munkahelyem, amit akár szerethettem volna is, de  voltak tényezők, amik erősen lefelé húztak, és itt már 6 hónap után mertem azt mondani, hogy elég.
• Fejest ugrottam a szabadúszó élet minden örömébe és kockázatába...

Lehet, hogy mindez  nem tűnik akkora nagy váltásnak, olyan nagy szabadságnak, de ha összehasonlítom az első 50 évem szűk keretek közé pakolt, erősen megfelelési kényszeres, "jókislány vagyok" életével, ez a lista bizony maga a megváltás. Egy új dimenzió. És egészen biztosan csak a kezdet....

Jó nekem? Jó bizony! De ennek ára van, ebben bazi sok meló van:

• ledöntöttem a régi falaimat
• elengedtem a megfelelési kényszereimet
• legalábbis nagyon igyekszem azon, hogy minél kevésbé befolyásoljon bármiben is a "mit fognak szólni mások?"  érzése
• beleálltam abba, hogy a havi fix fizetés helyett bizonytalan a bevételem
• elfogadtam, hogy ezért a bizonytalan bevételért következetesen, és elkötelezetten kell dolgoznom, mert akkor nem lehet baj
• szívesen dolgozom sokat, de lehetőleg már csak olyasmit csinálok, amit szeretek, ami jó érzéssel tölt el, ami erőt ad
• nem szégyellem kimondani, hogy az én kimagasló munkamorálom már nem megvehető éhbérért
• tudom és hiszem, hogy ez nem nagyképűség, hanem végre jó irány a helyes önértékeléshez.

Könnyű nekem? Azt nem mondanám, mert ez az út egyáltalán nem séta a szivárványon. Következetesség, kitartás, elkötelezettség és sok erő kell hozzá, hogy ha néha mégis elesnék, akkor azonnal bekapcsoljon a "Koronát igazíts, és gyerünk tovább!" program.

DE MEGÉRI!!!!! Minden pillanata megéri, mert össze sem hasonlítható a mostani hangulatom, hogylétem a 8-10 évvel ezelőttivel !  (Pedig ez még csak a kezdet. Még épp csak elindultam ezen az új úton... Rengeteg munka és tanulás vár még rám ;) )

Ha csak egy picit is piszkál téged is, hogy q...vára nem jó az, ami most van, és változni, változtatni kéne, vágj bele bátran! 

Volt idő, mikor nekem az volt a legerősebb kapaszkodóm, hogy ennél szarabb már úgysem lehet, miért ne próbáljak ki valami mást. De vannak ennél jobb, pozitívabb segítségek, megerősítések is! ;) (ld.például a fent belinkelt podcastot...) Keresd meg a sajátodat, és uccu neki! Senki nem fogja meglépni helyetted, úgyhogy hajrá!

És soha ne mondd, hogy soha vagy hogy túl késő! (Vegyél példát rólam....)

Ha pedig nem tudsz elszakadni a "Mit fognak szólni hozzá?" szarságtól, jusson eszedbe ez: