Én és az access.... Bevallom, nincs viszonyunk egymással. Nem tanultam accesst, nem vagyok access kezelő, terapeuta, "csak" nyitott szívvel és füllel hallgatom egy ideje a csodás és nagyon izgalmas podcastokat, zoomokat.

Hogy miért? Mert az Univerzum nemrég úgy rendezte, hogy ne tudjam nem észrevenni, hogy szükségem van rá. ;) 

Talán máshol már írtam róla: egy jó ideje én nem keresgélem, hogy mit kéne olvasnom, tanulnom vagy éppen milyen filmet kéne megnéznem. Az élet mindig elém hozza azt, amire valóban szükségem van, és mindig beigazolódik, hogy az így hozzám került infó vagy tudás tényleg javamra válik, előrébb visz. Szemben azzal, amit mondjuk az egómtól hajtva én választok ki magamnak.

Így néztem meg pl. a Vörös Sátor c. filmet, pont, amikor szükségem volt rá. A jókor jött infónak köszönhetően kezdtem el kronobiológiát tanulni tavaly. És azért kezdtem el kutatni az access bars terapeuták elérhető anyagait, mert nemrég a masszőr barátnőm átküldött egy podcastot, ami erősen reflektált a bennem éppen kavargó gondolatokra.

Azóta hallgatom rendszeresen a jobbnál jobb segítők gondolatait, tanításait, megerősítéseit, amik talán azért olyan kedvesek nekem, mert megerősítenek abban, hogy nincs velem semmi baj, hogy igenis létezik egy másik Valóság, mint amiben vergődök, vergődünk, és ez senki számára nem elérhetetlen.

Jó ideje érzem, hogy sokan tartanak furának, másnak. Néhányan kimondják ezt, legtöbben csak éreztetik vagy a sorok közé rejtve üzenik, hogy kilógok a sorból, mert

• túl sok vagyok
• állandóan zsezsgek
• folyton új dolgokat tanulok
• túl rózsaszín a hajam
• 54 évesen lett raszta hajam
• szeretek nem hétköznapi feladatokat végezni (ld.hennafestés)
• jól vagyok a bőrömben, miközben bőven lenne okom sírdogálni
• hajlandó vagyok új életet kezdeni egy új városban csak azért, hogy a lányom középiskolájához közel legyünk
• nem félek eldobni egy "rendes" munkahelyet, ha ott már nem érzem jól magam, és vállalni a szabadúszás bizonytalanságát
• képes vagyok egy komoly betegséget leckeként, tanításként megélni, és nem azon tépelődni, hogy mivel "érdemeltem ki" ezt a büntetést
• pici dolognak is tudok örülni, ahelyett, hogy a gazdasági válság miatt aggódnék
• egy depresszióért (és annak tanításaiért) is tudok őszintén hálás lenni
• őrültnek tűnő álmaim, terveim vannak....

Igazából tök mindegy! Bármiért könnyen ránk süthetik a másság, kilógás bélyegét, és soha nem lesz olyan, hogy mindenkinek vagy minden szabálynak megfeleljünk.

Pedig régen mennyire fontosnak gondoltam ezt! Szabálykövető voltam, jobban szerettem csendben beilleszkedni, mint harsányan kilógni a tömegből. Nem akartam, hogy feltűnő legyek, és ezért meg is tettem mindent (öltözködés, testbeszéd, viselkedés). Nem pisiltem széllel szemben, mert utáltam volna, ha ezért veszekszenek velem.

Jó kislány voltam, és azt hittem így a jó, mert a család, a tanárok, a szomszédok nem szeretik a problémás gyerekeket. Annyiban jó volt, hogy békés, sima utam volt, nem kellett veszekedni velem, nem voltam folyton büntiben. 

Viszont közben, ezen a szép sima úton elveszett a lényeg.

Elvesztem ÉN... 

Eltűnt az az én, aki igazából legbelül voltam: a kíváncsi, lelkes, minden újra nyitott útkereső. Úgy tűnt, sikeresen beálltam abba a sorba, ahol az emberek kispórolják magukat az életből, és szép csendben, lábujjhegyen mennek végig az életükön, egészen a sírig....

Ugye milyen rémisztően hangzik? Tedd a szívedre a kezed: te nem tapasztaltad már magadon ugyanezt, hosszabb-rövidebb ideig?

A jó hír viszont az, hogy bármikor lehet változtatni, és dönthetünk úgy, hogy másképp élünk, másik utat járunk.

Nálam viszonylag későn jött el az a bátorság, hogy merjek kilépni a sorból. Először csak néhány pillantra... ízlelgettem, milyen érzés "lázadni", szembe menni a korábbi programommal, a neveltetésemmel. Idővel egyre nagyobbakat léptem, és egyre több időt töltöttem "kint".

És jólesett. Felnyitotta a szemem. Reményt adott. Megcsillantotta az új világ reményét.

Persze még innen sem egyenes az út, hiszen a belém nevelt megfelelési kényszer állandó lelkiismeretfurdalást okozott, ezért folyton libikókáztam. Egy kicsit kitörtem, aztán kicsit visszamentem a jókislány szerepbe. De ez már a fejlődés, az átalakulás időszaka, amihez folyamatosan kapjuk a segítséget, a külső megerősítéseket. Ha hajlandóak vagyunk meglátni a bátorításokat, az új út felé terelő táblákat, akkor nyert ügyünk van.

Mondjuk joggal kérdezheted, hogy ki vagyok én, hogy megmondjam, mi a helyes vagy a jó.

Nem is veszem a bátorságot, hogy ilyen kijelentéseket tegyek, mert biztosan tudom, hogy mindannyiunk számára más igazság a nyerő.

Csak azt merem elmesélni, hogy az én Valóságomban, az én világomban mi tűnik elfogadhatónak. És én egyre biztosabban érzem, hogy akkor vagyok igazán jól, ha merek valóban önmagam lenni. Nem törődni azzal, hogy milyennek kéne lennem a magazinok, a társadalmi normák vagy éppen a családom szerint.

Nekem akkor jó, ha őszintén merek más lenni, fura lenni. Van még hova fejlődnöm, de már maga a felsimerés is nagy könnyebbséget ad. Tök jó!!!!

A címben szereplő mondatot Janki Anikó access facilitátortól hallottam  ma délelőtt, egy online zoom-on, és annyira elkezdett rezegni bennem, hogy úgy éreztem, muszáj idehozni.

Anikó egyike azoknak a Segítőknek, akiket nagyon szívesen hallgatok, mert igazán hiteles számomra. Ő is szabálykövető jókislányból lett ragyogó, önazonos nő, aki ma már azon dolgozik teljes erővel, hogy nem csak önmagát, de mindenki mást is a kedvező változások világába tereljen.

Hálás vagyok neki, hogy mutatja nekem azt az utat, ami talán elvezet végre az Igazi Önvalómhoz, és segít ledöntögetni a falaimat!

Mert falak nélkül sokkal könnyebb.

Mert másnak lenni, furának lenni jó!