Járt utat a járatlanért el ne hagyd!

Ismerős? Neked is ezt sulykolták fiatal korodban?  Vagy talán most is ebben élsz?

Én kaptam ebből bőven életem során. (Sőt valószínűleg most is áramlik felém ez a "bölcsesség", csak már nem ér el hozzám.... vagy akik jól ismernek már nem is mondják nekem, csak egymás között beszélnek róla, hogy már megint zsezsgek, pedig bölcsebb lenne nyugton maradnom :D  )

Nem azt mondom persze, hogy ha valami tök jól működik, akkor csak azért cseréljük le, váltsunk újra, mert jött egy trendibb vagy mert mások is váltanak.

De amikor olyan helyzet van, hogy már nem ad örömöt, jó érzést egy munka, egy kapcsolat, akkor lehet, hogy nem kell elmenni a falig, megvárni, amíg tök szar lesz minden, hanem érdemes lépéseket tenni a váltáshoz.

Visszagondolva az életemre, én már akkor hallgattam az ilyen késztetéseimre, amikor még egyáltalán nem, vagy nem nagyon voltam tudatos.

Így volt ez pl. életem első álom munkahelyén. Nem dicsekvésből mondom, de gyártásvezetőként dolgoztam a Neoton Famíliával és más sztár zenekarokkal 6 évig. Életem egyik legjobb időszaka volt, nem csak azért mert nagyon menő volt ilyen izgalmas közegben tevékenykedni, hanem mert ott tanultam meg mindent, ami javamra vált később a munka világában. Az idilli életnek az akkori főnököm halála vetett véget. Átvette ugyan az iroda vezetését valaki, de hamar kiderült, hogy az ő stílusával, a moráljával én nagyon nem tudok azonosulni. Egy évig próbáltam még mellette is megtalálni  a helyem, jól érezni magam azzal, amit csinálok, de nem igazán sikerült.

Így történt, hogy 25 évesen eljöttem egy olyan munkahelyről, ahol összességében még mindig szerettem lenni, ami  nem volt annyira gáz, hogy ne lehessen elviselni, viszont úgy éreztem, hogy az a diszkomfort, amit az új vezető bennem, nekem okozott, nagyon korlátoz, nagyon visszafog, és erősen minimalizálja az esélyt, hogy  minden szempontból jól érezhessem magam.

Maradhattam volna még, megpróbálhattam volna kompromisszumokat kötni önmagammal, de nem éreztem jól magam az így beszűkült térben. Hát váltottam....

Szintén munkahelyi példa: alternatív gyógyászat témában. Egy országos bolthálózat egyik egyszemélyes üzletének voltam a boltevezető, szaktanácsadója 9 éven át, ahol beteg embereknek segítettünk zseniális gyógygomba termékekkel. Nagy falat, nagy felelősség, főleg egyszemélyes boltban, ahol minden feladat és minden felelősség a tiéd. De imádtam! Szeretek emberekkel foglalkozni, kommunikálni, jó érzés, ha kisebb -nagyobb útmutató lámpákat tudok adni valakinek, vagy ha épp az én segítségemmel talál megoldást egy problémára.

Évekig nagyon jól éreztem ebben a szerepben, jó érzés volt minden nap úgy felkelni és munkába menni, hogy tudtam, valami jót adhatok a hozzánk fordulóknak. Viszont egy idő után úgy éreztem, hogy nincs igazán becsülete a munkánknak. Mivel szépen mentek a dolgok, minden boltban gyakorlott, rutinos tanácsadók dolgoztak, a cég kicsit "hátradőlt", elengedte a kezünket, és egyre kevésbé éreztük, hogy értékelik a munkánkat. Megrekedtünk a fizetésekkel, elmaradtak a vállveregetések, az összejövetelek, nem voltak már továbbképzések, gyakorlatilag semmiféle kapcsolat a központ és az üzletek között.

Tudom, lehet erre azt mondani (mint ahogy nekem is sokan, sokszor mondták), hogy örülj neki, legalább nem b@....gatnak, magad ura vagy. Így igaz. És a fizetést is mindig megkaptuk időben, ez is igaz. Mi a francot akarok még? Miért nem tudok nyugton meglapulni? 

Nem tudom. Engem kezdett nagyon nyomasztani az egész. Úgy éreztem magam, mint az a katona, akit egy magányos helyen állomásoztatnak, és csak vár és vár és vár, és évek múlva már azt sem tudja, hogy tart-e még a háború.... Van akinek ez bőven elég, és boldogan eltapicskol az állóvízben, nekem viszont egyre erősebb volt a hiányérzetem. 

Nem lepődtem meg, amikor bekopogott az érzés, hogy váltanom kéne. Éreztem, hogy itt az idő, mielőtt totál kibukok, és akkor már nem biztos, hogy kellően bölcs döntést fogok hozni. De miközben keresgéltem az új lehetőségeket, belül éreztem, hogy óvatosnak kell lennem, mert egykeresőként, albérletben, egy még velem élő kamasz gyerekkel nem ugrálhatok felelőtlenül. 

Elindult a libikókázás: éreztem, hogy menni kell, váltani kell, de tudtam, hogy anyagilag nem szabad kockáztatnom....

Én végül a változtatás mellett döntöttem, hiába duruzsolta mindenki a környezetemben, hogy vakmerő vagyok, hogy mi van, ha nem sikerül másikat találnom, hogy örüljek, hogy van munkám, ne hősködjek stb. Volt ellendrukker bőven, de nagyon örülök, hogy mertem a szívemre hallgatni, és bátran belevágni egy új élet felépítésébe.

Nézzük meg ugyanezt a kérdést párkapcsolati szempontból.

Hány olyan ismerősöd van, aki már rég nem érzi magát jól a párkapcsolatában, de nem lép ki belőle, mert

• nem akar egyedül élni
• nem hiszi el, hogy találhat jobbat
• nem annyira rossz ez még..... stb.   

Nyilván itt is mindenkinek más az ingerküszöbe. Van akinek még néha egy-egy pofon is belefér, van aki már attól kiborul, ha a párja nem elég figyelmes vele. Széles a skála nagyon.

A kérdés az, hogy neked hol van a tűréshatár. Mi az a diszkomfort érzés, ami már felszínre hozza a "jobb lenne egyedül" kérdését? És ha már felbukkan benned a gondolat, akkor el kell-e menni a falig, hogy meghozd a szakítás döntését vagy nem muszáj teljesen leamortizálni magad egy nem működő kapcsolódásban, és bátran vál(toztat)ni, mielőtt mindenki tönkre megy az egészben?

Tudom, tudom, egy párkapcsolat működése mindig kettőn múlik, és nem kell kukába hajítani az első "haragszom rád" helyzet miatt. Ha hajlandóak vagyunk melót fektetni az összecsiszolódásba, nyerhető ez a verseny. Nem is erről beszélek...

1. Mi van akkor, ha már mindent megpróbáltunk, és csak nem oszlanak a viharfelhők?
2. Meddig kell elviselni egy bármelyik fél számára romboló kapcsolatot? 
3. Biztos, hogy el kell-e menni a falig, és a végletekig tűrni, pl.azért mert van közös gyerek?
4. Szükségünk van-e a lelki trigger pontokra, vagy bátran meghozhatjuk a váltás döntését, még mielőtt visszafordíthatatlan következményei lesznek egy lejtmenetnek?

Nem fogom megválaszolni ezeket a kérdéseket. Hogy is tehetném? Mindenkinek a saját kérdéseit és válaszait kell megtalálnia, és a saját normarendszere, ereje szerint kell döntéseket hoznia. Csak gondolatébresztésnek szántam őket....

Én olyan karakter vagyok, hogy ha csak elég jó valami, az nekem sokszor már kevés. Attól, hogy nem giga rossz a helyzet, csak már nem ad örömöt, nem tölt fel, legtöbbször nem maradok benne, nem várom meg a teljes beborulást. Szeretem magam jól érezni ott ahol vagyok, azzal amit csinálok, és ha nem adja már meg a pozitív élményeket, a jó érzést, akkor energiát nem sajnálva megpróbálok változtatni, új útra lépni. Ésszel persze, nem mindent felégetve, és nem azonnal. De ha úgy látom, úgy érzem, hogy nincs eszközöm, nincs lehetőségem a helyzet javítására, és egyre jobban lemerít a dolog, akkor ma már nem várom meg a csattanást. (Régen hajlamos voltam rá, hogy Kosként a falig menjek, mert akkor még fontosabb volt megfelelni a külső elvárásoknak, mint a saját jól létemre odafigyelni ;) )

Te hogy éled az életed? 

Elmész a falig, és csak akkor változtatsz, amikor nagyon muszáj, vagy hamarabb keresel jobb megoldásokat?