Sokszor megkaptam életemben, hogy minek zsezsgek annyit . :D :D :D

Miért kell már megint új dolgot tanulni, új ismereteket felcsipegetni?

Aztán az évek alatt rájöttem, hogy amilyen furcsa másoknak az, hogy én mindig nyitott vagyok új tudásra, új lehetőségre, pont ennyire fura nekem az, hogy sokan meg képesek egy vágányon járva leélni az életüket.

Persze akkor még nem tudtam azt, ami már, a kronobiológiának hála, tiszta előttem:

- mindannyian más energiakészlettel születünk

- különböző személyiségtípusok vagyunk fizikai, érzelmi és szellemi szinten

- ebből kifolyólag egészen más dolgok mozgatnak engem, mint téged. Ami nekem érdekes, lelkesítő, az neked uncsi; ami engem tettekre sarkall, az benned esetleg rémületet kelt, és visszahúzódóvá tesz stb.

És ez pont így van jól! Ettől olyan szép színes a világ, és ettől olyan izgalmasak (vagy akár könnyűek, néha nehezek...) az emberi kapcsolatok.

De igazából nem is erről akartam neked mesélni ma, hanem arról a személyes tapasztalatomról, hogy sosincs túl késő váltani, változni.

2018. tavasza volt, amikor a saját személyes kis hullámvasutam ismét lejtmenetbe kapcsolt, és úgy éreztem, elakadt minden. Nem találtam a helyem, nem éreztem jól magam a bőrömben, és fojtogatott az érzés, hogy bármit csinálok, bármennyire igyekszem, mégis egyhelyben toporgok.

Mit lehet ilyenkor tenni? Nekem már párszor bevált, hogy segítséget kérek az őrangyalaimtól. Tudom, hogy működik, tudom, hogy alig várják, hogy segíthessenek, de ha az ember annyira belemerül a magányos küzdelembe, hogy elfelejt kérni, akkor nem megy. 

Nem tudom, te hogy vagy ezzel, de rám sajnos jellemző, hogy annyira megszoktam, hogy mindent egyedül kell megoldanom, hogy sokszor el is felejtek segítséget kérni.... (Akár élő, fizikait, akár angyalit) 

Most viszont szerencsére eszembe jutott, és egyenesen Mihály arkangyalt kértem meg, hogy segítsen: vegyen le rólam terheket, mert nagyon elfáradtam, és mutasson valami új utat, hogy merre menjek tovább. Emlékszem, még azt is mondtam neki, hogy világítsa meg jól az útmutatót, mert süket és vak vagyok, nem biztos, hogy észre veszem a szelíd jeleket. :D 

Hát kivilágította. Villogott a neontábla ezerrel.... Az volt ráírva, hogy HENNA.

Csodálkozol? Én nagyon csodálkoztam először, mert nem voltam egy rajzolgatós, festegetős csajszi. Sosem éreztem, hogy ilyesfajta alkotásokban kellene önkifejeznem vagy kiteljesednem. De ebben az esetben annyira egyértelműek voltak a jelek, az üzenetek, hogy eszembe sem jutott megkérdőjelezni. (meg hát amúgy is tudtam, hittem, hogy az Őrangyalaim sokkal jobban tudják nálam, mi jó nekem, úgyhogy nem vitatkoztam.)

A lényeg: a kérésem után nem sokkal elkezdtek záporozni rám a hennával kapcsolatos képek, írások, infók. Szembejött velem egy olyan szimbólum, amiről éreztem, hogy szükségem van rá. Kiderült, hogy az akkori lakhelyemen, egy kisvárosban van egy hennafestő, és még ismerem is. Őszintén: mennyi ennek az esélye???

Felkerült rám életem első hennafestése, ami olyan jó élmény volt, hogy egyenes utat rajzolt az első hennatanfolyamig.

Ez a kicsi henna szimbólum volt az,

ami szerelemre lobbantott a hennázás után.

Az első katarzis után néhány héttel már tanfolyamon csücsültem, és görcsös igyekezettel próbáltam a mínusz 50-es rajztudásommal valami elfogadhatót pingálni. :D 

És ez nem utólagos, művészi túlzás, ami jól hangzik a "memoárban" :D : az akkor 11 éves lányom, aki szintén velem tanult azon a tanfolyamon, sokkal szebb, könnyedebb vizsgamunkát festett a végén, mint én.... Szóval én nagyon messziről kezdtem ezt az egészet, csak az tartotta bennem a lelket, hogy az első oktatóm azt mondta, hogy nincs veszve minden rajztudás nélkül sem, csak sokkal többet kell gyakorolnom.

Hát gyakoroltam, gyakoroltam, gyakoroltam. Festettem magamra tetőtől talpig (szó szerint), festettem a gyerekeimre, papírra, műanyag lapra, gyertyára, banánra és pomelóra (nem vicc!), fatáblára, textilre - bármire, amin volt szabad felület.

Őszinte leszek, kívülről nézve a folyamatot nem sok esély volt rá, hogy valaha hennafestő lesz belőlem, de mélyen belül tudtam, hittem, hogy nem ok nélkül tereltek erre az útra. Biztos voltam benne, hogy dolgom van vele.

És így is lett!

A tanulságok?

• Soha ne mondd, hogy soha! Nem kell kőbe vésni semmit. Maradjunk nyitottak, hogy az érkező új ötleteket, lehetőségeket észre vegyük és beengedjük.
• Nincs olyan, hogy túl későn vagy túl korán: minden pont akkor jön el, amikor annak itt van az ideje.Ne hidd, hogy X évesen már kár új szakmát tanulni, új útra lépni (Én 52 voltam, amikor a henna rám talált, és most, 2025-ben is büszkén vallom magam hennafestőnek)
• Nem biztos, hogy mindig a racionális, materiális agyunkkal, a belénk nevelt programokkal kell döntenünk. (Én is azt hittem, elhittem, hogy nem tudok rajzolni... Na jó, egyébként most is azt mondom, hogy nem tudok rajzolni, mert nem tudok megfesteni bármit, de a hennafestés motívumait, mintáit szépen meg tudtam tanulni)
• Az, hogy profi vagy valamiben évtizedekig, nem jelenti azt, hogy nem lehetsz jó másban is. Lehet, hogy profi, elismert könyvelő vagy, de ahogy változol, kiderülhet, hogy nem tesz igazán boldoggá. Viszont rájössz, hogy  imádod a sajtkészítést, és soha nem tapasztalt elégedettséget ad, ha egészséges és finom termékkel etetheted a népeket. Miért ne váltanál? Miért ne ismernéd be önmagadnak és a világnak, hogy ideje új úton járni?
• Ha merész vagy, és mersz váltani, bármikor megtalálhatod a szerelem munkádat, és azt az utad, amin boldogan járhatsz. 

Én legalábbis nagyon boldog vagyok, hogy 2018-ban nem hagytam magam eltántorítani. Pedig voltak ellendrukkerek bőven: sokan mondták, sugallták, éreztették, hogy nem nekem való ez. Csóválták a fejüket, hogy szegény vénségére megbolondult.

Nem mondom, nem mindig könnyű jól kezelni, amikor érzed, látod, hogy a barátaid, családtagjaid őrültnek tartanak, és merő segítő szándékból folyamatosan azt sugallják, hogy nem lesz ez így jó.... De ha erősen hiszel abban, amit felvállaltál, ha hiszed, hogy nem ok nélkül kaptál új ötletet, ha belül, a zsigereidben érzed, hogy ez a te utad, akkor könnyebb figyelmen kívül hagyni, elengedni az ellendrukkereket.

Tanmese az optimizmus erejéről.

Tanulságos történet egy lehetetlennek tűnő célról és az optimizmus erejéről, mely rámutat: rengeteg dolog fejben dől el.

"Volt egyszer egy csoport béka, akik versenyezni akartak. Egy nagyon magas toronyba akartak feljutni. Sok néző gyűlt össze, hogy figyeljék a versenyt és biztassák a békákat. Elkezdődött a verseny, de a nézők közül senki nem hitt abban, hogy egy békának is sikerülni fog feljutni a torony csúcsára. Ilyeneket mondogattak: „Ohh de fárasztó, sosem fognak feljutni”, vagy „Semmiképpen nem sikerülhet, a torony túl magas”.
A békák kezdtek lemaradozni, egyetlenegy kivételével, aki élénken kapaszkodott felfelé. A nézők továbbra is kiabáltak: „Ez túl fárasztó, nem sikerülhet nekik!” Egyre több béka gondolta meg magát és fordult vissza, csak az az egy haladt tovább kitartóan, egyáltalán nem akarta feladni. Végül mindegyik feladta, azt az egy békát kivéve, aki hatalmas ambícióval és kitartással egyedül jutott fel a torony csúcsára.
Ezután a többi béka és a nézők is meg akarták tudni, hogyan sikerülhetett neki az, amit mindannyian lehetetlennek hittek. Egy néző odament a békához és megkérdezte, hogyan volt annyi ereje, hogy feljusson a csúcsra. Ekkor derült ki, hogy a győztes béka süket volt."

Neked nem muszáj süketnek lenni!

Elég ha elszánt vagy, magabiztos, és kétség nélkül hiszel  magadban, a tervedben, a célodban.